Freydís Print

Honnan, honnan nem, ebben a feszült pillanatban került elő Freydís, a tetszetős viking tündér. Könnyű lépteivel, bársonyos bőrével, ép fogsorával megütközést keltett a Wigwam bejáratánál gubbasztó prémvadászokban. Ő volt az a fénylő jelenség, akire mindenki fölkapta a fejét a kótyagos káoszban, de csak a kulisszák mögött, legbelül, hiszen itt északon nem szokás érzelmeket kinyilvánítani, belepirulni az örömbe, beleüvölteni a medveharapásba, az indiánok érzéketlenül ültek mindaddig, amíg Freydís kínálgatni nem kezdte őket. Soha nem találkoztak ehhez a vaskori kelta kedvességhez fogható látvánnyal, a rúnakövekbe faragott „markoló vadállat” tejet hozott fel a pincéből. Az oneida dialektus nehezen emészthető irokéz szótárából hiányzott a disznó elnevezése, most erősen gondolkodtak a disznóölés, disznóhús dolgon, gyanakodva hallgatták, ízlelgették, pejoratív kifejezésnek sejtették, villámló szemeikkel szurkáltak, a sarki szellő fútta az ágakról a porhavat, a távolban farkas üvöltött, derék indiánjaink nehézkesen erőltették magukba a viking lány tejét, valami durva dolog történt velük, miközben kóstolgatták az erjesztett kancaszeszt. Mint Romulus és Vénusz, úgy üldögélték egymás lopakodó közelségét. Freydís Eiríksdóttir kimelegedett, időnként ledobott magáról egy-egy elnyűtt göncöt, a habokból kiemelkedő Aphrodité barátságával közeledett rézbőrű testvéreihez, igyekezett mindenhogy a kedvükben járni, féltett kincseit odaszórta elébük, ’s csak annyit kért tőlük: ezt ne mondjátok el soha senkinek!