Barbarian Drawing

Övén kétélű viking kard csüngött, véres bőr markolatán éjjelente ringatózott a magány koromfekete napsugara. E csodás harcos belenézett a tűzbe, a tenger fenekébe, a csillagtalan sötét éjszakába, mindenütt az Istent kereste. Rekedten énekelt, többé már nem udvariaskodott, fák kérgére mérte trágár rúnáit, cipelte súlyos sebét, vérben forgó szemeit a gyászban, vad haragját üvöltve árasztotta ki a világra. Tanácstalanul ballagott meg-megállva, hosszú ideig nem kapott választ, hogyan tovább, mit csináljon. Aztán egyszer a sarkifény hívta vacsorára, dübörögve korgott a gyomra, iszonyatosan lesoványodott, nem evett rég, mióta szíve alatt hordozta vehem bánatát. Puffadt, sötét dögre lelt a jégsapkák hófehér csillogásában, már ennek is tudott örülni. Mohón szürcsölte a bálna zsírját, fogait csikorgatta a fehér csontokon. A jegesmedvék undorodva menekültek el a borzalmas bűztől. Ez most nagyon kapóra jött – gondolta. Rút emlékeit görnyedten vonszolta, egyenesen a Skaftafellsjökull gleccser lábához tette le őket. Reménykedett, lassan bizakodott, aztán egy ideje tudta is. Ott lesz vége a nyomornak, lesz megint hátba veregetés, kedves mosoly, nyugalom, kényelem, harmónia, rozmáragyar, medvebőrön fetrengő szajha, fattyúháj, mézsör, bálnazsírszappan – meg lett minden, merészen állt meg a repedés szélén, elidőzve tántorgott a szédítő mélység peremén, belezuhan, vagy onnan mássza meg, meghódít mindent és mindenkit, még a Hvannadalshnjúkurt csúcsát is... Aznap már nem rakott többet a tűzre. Egymás tekintetébe kúsztak, ő pedig odanyúlt neki, ahol a vége kezdődött. Anno Domini nostri Jesu Christi hószállingós fagyhalált írtak a kalendáriumba. Évszázadok múlva kaparták ki őket a gleccser jegéből.